A klasszikus politikai propaganda és állami cenzúra tankönyvi példája, ha a politikai vezetés közvetlenül vagy közvetve beleszól a kiválasztási vagy nevezési folyamatba, ha egy rangos nemzetközi szakmai elismerésről van szó.
Ez összességében eléggé sok kérdést vet fel, ha azt nézzük, hogy az elmúlt 30-40 évben bemutatott magyar játékfilmek óriási többsége – becslések szerint legalább 80-85%-a – kisebb vagy nagyobb részben állami forrásból valósult meg.
Mindenekelőtt tisztázzuk a propaganda fogalmát: Valaminek az emberekkel való elfogadtatása, megkedveltetése tervszerű népszerűsítéssel. Olyan cselekvés, amely szemfényvesztő módon vagy ilyen eszközökkel igyekszik hangulatot kelteni.
Tehát hogyan jött létre a magyar film-, média- és szórakoztatóipar krémje?
Kik alkotják tulajdonképpen a szakma csúcsát?
Lehet-e változás, ha az élvonalba eleve csak politikai úton lehetett bekerülni?
Cikkünkben ezekre a kérdésekre kerestünk választ.
Sajnos az Amerikai Filmakadémia könnyen félreérthető szabályzata szerint a jelölőbizottságnak a hazai filmművészeti élet elismert, sokszínű és független szakembereiből kell állnia. Elméletileg ez garantálná, hogy a döntés kizárólag művészeti és minőségi szempontok alapján születik meg, de a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy
a miniszterelnök kinevezte a filmügyi kormánybiztost aki aztán mindent politikai alapon intézett.
Feltehetően gyakori és szoros egyeztetésekkel tűzdelve a mindennapokat…
Amikor egy országban a miniszterelnök, a filmügyi kormánybiztos vagy eme két politikus által felülről vezérelt bizottság kezébe kerül a döntés, a nevezésre történő kiválasztás módja az első pillanattól kezdve, összességében színtiszta propagandává torzul, a meritokratikus módszerek hiánya mellett.
Propaganda, hiszen szemfényvesztő, hangulatot kelt: felfesti a versenyképes filmipar illúzióját, miközben az egészet politikai úton sajátítják ki helyezkedésben profi, de egyébként inkompetens résztvevők akik nem a szakma iránti alázatból, hanem a könnyű közpénzek megszerzése miatt kerültek erre a területre.
Ez a működés az alábbi pilléreken nyugszik:
Az intézményrendszer önigazolása:
A kormányzati filmirányításnak (MNF/NFI) létkérdés, hogy felmutasson egy komoly nemzetközi sikert. Egy Oscar-díjjal vagy jelöléssel próbálják visszamenőleg legitimálni a szakmai konszenzus nélkül átnyomott strukturális átalakításokat és a hatalmas állami büdzsék elköltését.
Ideológiai szűrés:
A művészeti érték helyett a politikai lojalitás és a kormányzati narratíva válik a legfőbb mércévé. Az államvezetés csak olyan filmek kijutását engedélyezi, amelyek az általuk kívánatosnak tartott országképet közvetítik, vagy közvetlenül kiszolgálják a hatalmi érdekeket.
A független alkotások bojkottja:
Ha egy film állami támogatás nélkül, független forrásból készül el és arat sikert, akkor azt a rendszer fenyegetésként éli meg. Az ilyen alkotások elgáncsolása azt a látszatot hivatott fenntartani, hogy értékes kultúra kizárólag az állami ernyő alatt születhet.
Kritikus hangok elnémítása:
A rendszer automatikusan elvágja a nemzetközi megmérettetéstől azokat a szakembereket akik reflektálnak a társadalmi problémákra, vagy kritikával illetik a fennálló rendet. Ez a burkolt cenzúra egyik formája.
A kudarc elfedése:
Ha egy drága állami presztízsfilm megbukik a mozikban vagy a kritikusok előtt, a felülről irányított bizottság egy Oscar-nevezéssel próbálja mesterségesen életben tartani a „sikeres nemzeti film” narratíváját a hazai nyilvánosságban.
A kulturális reprezentáció kisajátítása:
Az Oscar-jelölés és minden rangos nemzetközi elismerés az egész állami filmipar teljesítményét hivatott bemutatni. Ha erről politikusok és végrehajtóik döntenek, akkor a közös siker helyett a kormány és a hivatal saját sikertörténetét és legitimációját építi ország-világ előtt.
A művészet szabadsága ott ér véget, ahol a politika határozza meg annak a határait.
Ha egy politikai úton kinevezett bizottság tagjai a döntéshozók, akkor csupán a politikai akarat végrehajtói, és ez egyáltalán nem kulturális menedzsment, hanem a magyar média- és szórakoztatóipar teljes államosítása.
Az elmúlt 20-30 év alatt mit okozott mindez?
A média- és szórakoztatóipar politikai megszállása nem egy-két év alatt fejti ki a valódi hatását. Ha egy filmes ökoszisztémát évtizedeken át a politikai lojalitás és a felülről vezérelt Oscar-nevezések határoznak meg, az 20–30 éves távlatban nagyon komoly és mélyre gyökerező károkat okoz a teljes nemzeti kinematográfiának:
Szakmai kontraszelekció és a tehetségek elmenekülése:
Ha a fiatal generációk azt látják, hogy a felemelkedés és a szakmai elismerés kulcsa nem a tehetség és még csak nem is a teljesítmény, hanem a politikai igazodás, protekcionizmus és nepotizmus akkor a tisztességes kortársak elhagyják a pályát vagy az országot is. A hazai iparban a megalkuvók és a középszerűek maradnak felül, ami a produktumok általános minőségének drasztikus zuhanásához vezet. >>>
A nemzetközi hitelesség teljes elvesztése:
A külföldi fesztiválok, forgalmazók és az Amerikai Filmakadémia tagjai sem vakok. Ha egy ország évtizedeken át nyilvánvalóan politikai alapon kiválasztott, kötelezően „sikeresnek” kikiáltott állami presztízstermékeket küld a versenyekre, a nemzeti filmgyártás márkája külföldön komolytalanná válik. Elveszik a bizalom, elmaradnak a koprodukciók, elfordulnak a befektetők és nemzetközi szinten is egyre nehezebbé válik az érvényesülés egy magyar származású alkotónak. >>>
A nézők teljes elhidegülése:
A közönség megérzi a propagandát és az erőltetett sikernarratívát. Ha a mozikba kerülő állami filmek nem a valóságról és a hús-vér emberek problémáiról szólnak, a nézők elfordulnak a hazai filmektől. Mára megszűnt a párbeszéd a társadalom és a saját kultúrája között. >>>
Az öncenzúra belsővé válása:
Egy idő után már közvetlen tiltásra sincs szükség. Az alkotók reflexből elnyomják egymást, zsigerből kitörlik a saját kritikus ötleteiket már például a forgatókönyv írásakor. Megtanulják, mit „szabad” és mit „érdemes” írni a támogatásért és a későbbi jelölésekért, ami teljesen kiöli a művészi bátorságot és az eredetiséget. >>>
Kulturális emlékezetkiesés:
A filmek is már egy adott kor lenyomatai. Ha harminc éven át csak a hatalom által jóváhagyott, kozmetikázott vagy ideologizált történetek készülhetnek el és kaphatnak nemzetközi platformot, akkor egy egész korszak valódi arcát, dilemmáit és traumáit törlik ki a vizuális emlékezetből.
A politikai alapú kézi vezérlés harminc év alatt egy pezsgő, nemzetközileg elismert kulturális iparágból egy belterjes, öncenzúrázó, külföldön láthatatlan és a saját közönsége által is elhagyott állami intézményrendszert hozott létre.
Be kell látni, hogy a megoldás és a valódi megtisztulás nem a finomhangolásban rejlik.
Itt az ideje, hogy az eddig tűrtek, a támogatottak és a politikai alkukra képes megélhetési szereplők végre hallgassanak.
Kapjanak hangot és teret a valóban tiltottak, az igazán függetlenek!
Engedjék fel az elnyomás alól azokat az alkotókat akik nem vettek részt semmilyen politikai osztozkodásban, akik soha egyetlen forint állami támogatást sem kértek – nemhogy kaptak volna –,
hanem kizárólag a saját tehetségükre és a piaci alapú finanszírozásra támaszkodtak.
Azok, akik nettó befizetői ennek a rendszernek, akik segítség nélkül, kizárólag a piaci úton értek el mindent. A magyar filmművészet jövőjét és nemzetközi hitelességét nem a politikai úton kijelölt és a mai magyar középszer szintjén az élvonalba keveredett kedvezményezettek, hanem a megalkuvásmentes, valódi teljesítménnyel rendelkező szakemberek tudják csak helyreállítani.
Másfelől nézve: Miért képtelenek a reformra azok, akik így kerültek az élvonalba az elmúlt évtizedek alatt?
Illúzió azt várni, hogy a rendszert pont azok fogják megújítani vagy piacképessé tenni, akik az állami lélegeztetőgépen nőttek fel. A politikai úton érvényesült szereplők strukturális okokból teljesen képtelenek a reformra:
Eltérő túlélési reflexek:
Ezek a szereplők nem a piac, a nézők vagy a nemzetközi szakma igényeinek kiszolgálására szocializálódtak. Az egyetlen valós képességük a politikai széljárás figyelése, a lobbizás és a lojalitás bizonyítása. A piacgazdasági logikát, a valódi versenyt és a kockázatvállalást nem ismerik, és zsigerileg félnek tőle.
Érdekellentét a transzparenciával:
Egy valódi, piaci alapú reform kötelező eleme az átláthatóság, a nézőszámok reális mérése és a megtérülés számonkérése. Ez a politikai kegyencek számára a biztos bukást jelentené, hiszen azonnal kiderülne, hogy a milliárdos költségvetésű projektek mögött nincs valódi társadalmi vagy piaci igény.
A tehetség hiányának álcázása:
A politikai hátszél egy védőháló, amely elrejti a szakmai középszerűséget. Ha lebontanák a kiváltságokat, és mindenkinek ugyanazokért a piaci forrásokért és nézőkért kellene megküzdenie, ezek politikailag kinevezett szereplők rövidesen láthatatlanná válnának az igazi tehetségek mellett. A kiváltságok feladása számukra öngyilkosság.
A szellemi rabság és függőség:
Aki egyszer elfogadta, hogy a pénzért cserébe cenzúrázzák, irányítják vagy megmondják neki, mit alkothat és mit nem, az elveszíti a belső művészi és morális iránytűjét. Nem lehet innovatív és versenyképes struktúrát építeni olyan emberekkel, akiknek a gondolkodása és egzisztenciája az állami függőségen alapul.
Aki a politikai mocsárban tanult meg járni, az soha nem lesz képes átvezetni a szakmát a tiszta piaci verseny szárazföldjére.
A reformhoz nem a régi szereplők megváltozására, hanem a verseny és a meritokrácia kiteljesedésére van szükség Magyarországon ebben az iparágazatban is, mint sok más területen.
Összességében a rendszer nemcsak most rossz, hanem egy évtizedek óta, de mondhatni, hogy ~100 éve is tartó, elkényelmesedett állami monopólium csúcsosodott ki a politikai propagandában.
A magyar filmgyártásnak több évtized után nincs szüksége az állami köldökzsinórra, nem kell több politikai hátszéllel megtolt, mesterségesen életben tartott kurzusfilm, és nincs már létjogosultságuk az ezeket gyártó és védelmező megalkuvó ál-művészeknek sem.
A valódi kultúra és a nemzetközi tekintély visszaépítése ott kezdődik, hogy a politikai kegyencek végre hátralépnek és elcsendesednek, a színpadot pedig átadják azoknak az igazi függetleneknek, akik nulla forint állami támogatásból, nettó befizetőként, kizárólag a piac és a nézők bizalmából teremtettek értéket a semmiből. Mert
az Oscar-díjra nem a politikai lojalitás, hanem a megalkuvásmentes tehetség és a tiszta piaci verseny jogosít fel – minden más csupán múlandó állami propaganda.
