Ha az ember a saját anyanyelvén szólalhat meg a filmben, színpadon, vagy honfitársakkal együtt alkothat,
az egy igazán örömteli és páratlan élményt adhat. Akik egy országban élnek, sokkal inkább értik azokat a
problémákat, esetleg társadalmi jelenségeket, amelyek meghatározhatják a mindennapokat, így könnyebb
is ezeket feldolgozni a különböző filmeken, színházi előadásokon keresztül.

Az igazság az, hogy nem mindenki számára adott a lehetőség, hogy a saját hazájában dolgozhasson
művészként. A történelmünk kiváló példa arra, hogy bemutassa, mennyi tehetség volt kénytelen távozni
Magyarországról, akikről pedig most már óriási büszkeséggel beszél a magyarok jelentős része. Ezek a
művészek bátrak voltak, óriásit vállaltak, sokan talán nem is sejtik, hogy mekkora áldozatokkal járt az,
hogy el kellett menniük.

Vegyük sorra a világhírű magyar művészeinket:

Kertész Mihály
A magyar némafilmgyártás egyik alapítója volt, de az 1919-es kialakult politikai helyzet miatt elhagyta az
országot. Először Bécsbe, majd Berlinbe költözött, és végül Hollywood lett a hazája. Kertész a Warner
Bros. stúdió legfoglalkoztatottabb rendezője lett. Nevéhez köthető a filmtörténet egyik legnagyobb
klasszikusa, a Casablanca, amiért Oscar-díjat is kapott.

Korda Sándor
Korda, Kertészhez hasonlóan szintén 1919 után emigrált. Bejárta Európát, majd Hollywoodot, végül
Nagy-Britanniában telepedett le, ahol tulajdonképpen megreformálta a brit filmgyártást, olyan filmekkel,
mint a VIII. Henrik magánélete. Érdekesség, hogy ő volt az első filmrendező, akit a brit uralkodóház
lovaggá ütött.

Lugosi Béla
Itthon ugyan elismert színésznek számított, ennek ellenére a Tanácsköztársaság alatti színészi
szakszervezeti tevékenysége okán menekülni kényszerült. Végül Amerikában kötött ki, ahol 1931-ben
eljátszhatta Drakula szerepét, ami meghozta neki a világhírnevet. A horror műfaj örök ikonjává vált,
azonban ez áldozattal is járt, hiszen nehezen tudott kilépni ebből a karakterből, már-már szinte
lehetetlenné vált számára.

Szőts István
Az Emberek a havason című film rendezője a második világháború után nem volt hajlandó behódolni a
kiépülő kommunista diktatúra kultúrpolitikájának. Az 1956-os forradalom után Ausztriába emigrált. Hiába
dolgozott ott elismert kultúrfilmesként, a játékfilmgyártástól gyakorlatilag elvágták, ezért a magyar
filmtörténet egyik legnagyobb veszteségeként tartják számon az ő kényszerű távozását.

Zsigmond Vilmos és Kovács László
Az operatőrhallgatók 1956-ban szó szerint a hátizsákjukban csempészték ki a forradalom napjaiban
forgatott filmfelvételeiket. Amerikában telepedtek le, ahol az „Új Hollywood” korszak legmeghatározóbb
operatőreivé váltak. Zsigmond Vilmos a Szarvasvadászt is fényképezte, a Harmadik típusú találkozásokért
pedig Oscar-díjat kapott. Kovács László nevéhez a kultikus Szelíd motorosok fűződik.

Szabó László
Színészként hagyta el az országot 1956-ban, majd Franciaországban telepedett le. A francia új hullám
egyik meghatározó arca lett, François Truffaut és Jean-Luc Godard filmjeiben játszva.

Peter Lorre (Löwenstein László)
Bár Felvidéken született, karrierje Berlinben indult el. Itt játszotta el Fritz Lang M – Egy város keresi a
gyilkost című film főszerepét. Karrierjébe a politikai közbeszólt, a náci rezsim elől menekült először
Párizsba, Londonba, majd Hollywoodba. Itt az egyik legnépszerűbb karakter színész lett, elég csak a
Casablancára gondolni, amelyben Joel Cairo szerepében emlékezeteset alakított.

Politika, ami mindent meghatároz a mai napig

A cikkben megemlített művészek esetében nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy emigrációjukért
elsősorban a kialakult politikai helyzet okolható. A Tanácsköztársaság bukása, a zsidótörvények, a II.
világháború, illetve az 1956-os események mind szomorú döntésre kényszerítettek sokakat.

A színészeknek, rendezőknek gyakran a nulláról kellett kezdeniük karrierjüket, életüket új hazájukban,
azonban az igyekezetük egyértelműen megtért, sőt, ha más szempontból tekintünk erre a témára, óriási
előnyökre tettek szert. Vegyük csak Kertész Mihályt, aki Amerikában olyan költségvetésből és technikai
háttérrel dolgozhatott, ami Magyarországon fizikailag nem létezett.

Lugosi Béla a magyar filmgyártás korai szakaszában soha nem kaphatott volna olyan globális
disztribúciót, mint amit a Universal stúdió Drakulája biztosított számára. Itthon nagy eséllyel megmaradt
volna egy helyi, sikeres színésznek, amellyel nem feltétlenül lett volna elégedett.

Manapság a politika ugyanúgy meghatároz mindent, ami az állami támogatásoknak tudható be.
Tulajdonképpen kizárólag azok a művészek kaphatnak lehetőséget ebben a formában, akik hűek a
rendszerhez, vagy pedig szépen ellavíroznak benne, még akkor is, ha nem értenek egyet vele.

Ez óriási károkat okoz, már csak abból a szempontból is, hogy az igazi tehetségeknek még csak
lehetőségük sincs a bemutatkozásra. Manapság az internet számít a legnagyobb segítségnek, ahol
felrakhatják elkészült anyagaikat a különböző videómegosztókra, illetve a social media-ban is
megoszthatják azokat, viszont hatalmas az információáramlás. Ennek nagy hátránya az, hogy bizonyos
értékes alkotások elveszhetnek ebben az óriási halmazban.

Műfajok beszűkülése

Ugyan a 2010-es, 2020-as években voltak más műfaji próbálkozások a magyar állami filmgyártásban,
mégsem lehet azt mondani, hogy a paletta szélesedett volna. Ez régen is jellemző volt, a rendszer számára
szimpatikusabbak voltak a drámák, könnyed vígjátékok, szerzői filmek, ezek pedig nem minden
színésznek, rendezőnek állnak jól.

Peter Lorre vagy Lugosi Béla itthon aligha játszhattak volna nagyszabású horrorfilmekben vagy
thrillerekben, ugyanis ezek a műfajok a magyar piacon nem léteztek.

Hiába beszélnek itthon óriási büszkeséggel a világhírű magyar filmesekről, színészekről, valójában sem
az emberek, sem pedig az éppen regnáló politikai hatalom sem képes levonni a tanulságot az
élettörténetekből. Semmilyen ideológia, politikai rendszer nem befolyásolhatja ilyen szinteken a
filmkészítést, karriereket, hiszen így óriási kincsek vesznek el, akik valódi értéket adnának a magyar
kultúrának.

Miért hagyjuk, hogy a tehetségek ne itthon bontakozhassanak ki? Miért nem vesszük végre komolyan a
rendszer hibáit, és teszünk ellene? A választ talán mindenki tudja.